Április közepén jártunk, amikor történt az ügynöki állásajánlat. Három jó dolog történt aznap velem: reggel a férfi mellett keltem, akit szeretek, este, amikor bár fáradt voltam, de pont egy hónapja volt annak, hogy összejöttünk, este elegánsan elmentünk vacsorázni egy kiváló étterembe, és utána este mellette hajthattam álomra a fejem. Összességében éreztem, nagyon, de nagyon nagy viharfelhők fognak összecsapni hamarosan. Hazajöttem szülővárosomba, nem találkoztunk akkor már lassan harmadik hete. Azonban nem telt tétlenül ez a három hét: kerestem a munkát. Csak szokás szerint nekem nem osztottak lapot. Nem vagyok senkinek a senkije ugyanis. Már mint ez ilyen formában nem igaz, pontosítanom kell: az én apám sajnos nem testületi képviselő, és ilyen haverjai sincsenek. Ilyen okból kifolyólag alkalmatlan vagyok művész-bölcsész diplomával kulturális referensnek, azonban a másik lány alkalmas volt agrármérnöki diplomával. Később kiderült, a kedves Papa a sorokban szurkolt lánya sikeréért... Egy általános turisztikai pontba sem voltam elég alkalmas, pedig világlátott ember vagyok, amit magamnak köszönhetek, mert nem sok hálás dolog van egy énekes életében, de ha tehetséges, és szerencséje van, akkor külföldre is el tud jutni - és én gyakorlatilag bejártam már Európát, kórusokkal. Mint megtudtam, már megvolt erre is az ember.
Veszekedés a családommal, az édesanyámmal. A sikertelenségeimért természetesen én vagyok a hibás, nem más. Folyamatosan rosszabb lett a kedvem, de azért küldözgettem továbbra is a CV-ket, anyukám szülinapján még örültem is neki, majd eljött az a május 5-i nap.
Felkeltem reggel, és először éreztem azt, hogy de minek.
Tettem-vettem céltalanul, mint egy mániákus, majd 11 órakor kiesett a kezemből a mosogató szivacs, és elkezdtem sírni. Egészen éjfélig. A Szerelmem nem tudott mellettem lenni, én se mellette, más városban lakunk, nem tarthatom fel hétközben, hogy ott vagyok, arról nem is beszélve, hogy nem verhetem magam a szüleimnél, hogy adjanak pénzt arra, hogy utazzak állandóan. Nem ettem aznap egész nap, csak sírtam. Azt gondolom, kiborultam.
Másnap tisztább fejjel próbáltam szemlélni a világot, de igazából koránt sem volt vége ennek a kálváriának.
