Már október végét tapostam, amikor rábukkantam egy helyi hirdetésre: pultos-pincérnőt keresnek. Jelentkezem rá. Hát természetesen, mint minden vendéglátós, de adj uramisten azonnal, fakanalat, mindent dobjak el a kezemből, és menjek be próba napra. Tudod mikor hívott fel? Halottak napján. Alapjáraton ez nem zavart volna, hanem mikor megkérdezte, hogy mi az, hogy csak délután 5 körül tudok bemenni? Nem akartam neki mondani, hogy Halottak napja van, a nagyanyámat karolom éppen, mert kint vagyunk a nagyapám sírjánál. Elmentem: két rövidített próbanap. Természetesen az nem volt kifizetve. aztán még PRÓBANAP, amikor már elméletileg felvett - ezt nem értettem igazából - természetesen félfizetéssel. Aztán elkezdtem pályafutásomat ebben a lebujban. Egy "műszak" két napból áll, kvázi 32 órát dolgoztam, közötte egy ötórás alvás szünettel, rosszabb esetben hétvégés voltam, és 36-37 órát talpaltam. A borravaló nem lehetett az enyém - pedig kaptam azért rendesen - mondván, benn kajálunk a konyhán, kaját minden nap kapunk. Igen. És ha én nem kérem? Mert kicsit túlzásnak tartom, hogy havi 15 ledolgozott munkanap miatt - hiszen ketten voltunk pultosok, 15 napot vittem én, 15-öt egykori kolléganőm - nekem 25-28 000 forinttal járjon kevesebb. És még a borravalót sem rakhatom el. Az étkezést másképp is meg tudom oldani.
Sok-sok disznóságot le kellett nyelnem, a legszebb az volt, amikor hányást és telesz@rt wc-t kellett takarítanom, amit elfelejtett lehúzni a tulajdonosa. Akkor elelmélkedtem, hogy nekem még mindig van munkám, szegény segélyből élő emberek, akik bejönnek eljátékgépezni százezreket, meg vedelni, nekik nincs munkájuk, sőt papírjuk van arról, hogy alkalmatlanok bármiféle munkára. Remélem érezni a gúnyt a soraimból...
Az egyik kétnapos műszak végén amikor hazaestem, kérdezte édesanyám, szemében a sajnálattal, hogy milyen napom volt. Elsírtam magam. Szó szerint, azt éreztem, leszakad a lábam, hiszen le nem ülhetek, mindenféle pökhendi majom táncol az idegeimen, de nekem abból van hasznom, minél jobban kínálom nekik az italt, hiszen abból van pénz, közben egy élősködő majom, igazi kocsmabútor állandó zrikálását kell hallgatnom. ..
Másnap nem kellett mennem dolgozni, délután beszélgettem édesanyámmal. Mondtam neki, hogy délután kettőkor keltem fel, annyira fáradt voltam, és hogy a kocsmával álmodtam. Még álmomban sem hagyott békén az a kocsmabútor. Erre mondta azt anyukám: "Dolgozni márpedig muszáj, Kislányom."
Én ekkor azt feleltem: "Igen Anyu, muszáj, DOLGOZNI, 8 órában. 32 órában Te rabszolga vagy, nem dolgozó."
Rövid időn belül felmondtam, helyette inkább prezentáltam egy sikeres nyelvvizsgát, 95%-osat.
Amíg itt dolgoztam, próbáltam megtalálni a jót a rosszban: úgy kezeltem, mintha egy szociológiai tanulmánynak lennék szemtanúja. Hányféle történet, hányféle karakter. Annyira torzszülöttek ezek a kocsmavendégek, hogy nincsenek is emberi vonásaik; karikatúrákban láttam őket, sőt, gyakorlatilag egy képregényt láttam. Ez segített átvészelni ezt az agyrémet.
