Lediplomáztam. Nehéz szülés volt, na... ezt nem tagadom. Őszintén szólva izzadtam az államvizsgán, mint kezdő örömlány a gyóntatószékben, és nem azért, mert nem voltam felkészülve. Nagyon is tudtam, hogy meglesz minden. Aztán hazaköltöztem a szülővárosomba. Dolgozni akarok. "De jó lesz" - és rájöttem, hogy belelóg a kezem a bilibe... de NAGYON! Elmentem hát a munkaügyi hivatalba. Születési dátum alapján osztják be, kinek ki lesz a munkaügyi felelőse. Pardon, az ügyintézője. Hát Istenemre mondom... mindenkinek van, csak nekem nincs... azaz van, csak láthatatlan szegény. Egy megveszekedett fantom, mert én még egy év után sem találkoztam vele. Éppen mindig házon kívül volt. Jól van, de azért én csak maradnék, ugyan segítsenek már nekem, regisztráljanak már be, annyira, de minden vágyam, hogy növeljem az önök gyönyörű statisztikáit, hogy én is Önökhöz vagyok beregisztrálva, annyira szeretném, ha nevem ott virítana még sokáig, vagy akár az idők végezetéig, hogy Önökhöz tartozom! - komolyan mondom, a befőtt rakja el a nagymamát.
REGISZTRÁLT TAG LETTEM!JUHÉÉÉ... keresgettem bőszen tovább az állásokat, közben tanultam (nyelvet), és szeptemberben, voilá; egy levél jött az hivataltól. Behívtak állásinterjúra. Na... Ez jó! Igen, királyság van, lesz állásom. Azaz ácsi: a levélben nem volt benne még az sem, hogy milyen posztra pályázom, csak az hogy meg kell jelennem.
Megérkeztem: csak nők voltak, menjünk fel az emeletre. Élelmes lány révén kérdezősködtem; ők sem tudtak semmit, mi lehet ez. Bementünk egy konferencia terembe. Ott volt a FŐNÖK, aki méregetett egy olyan flegma arckifejezéssel a képén, hogy öröm lett volna nézni, ha berohan egy huligán, és megcsapkodja egy fagyott ponttyal. Én azért vigyorogtam - mert ilyen vagyok. A FŐNÖK mellett állt egy nála sokkal alacsonyabb férfi. Ő volt, a ma már csak divatosan használt kifejezéssel a menedzser. Esetemben azonban ő inkább volt manáger - szigorúan követve a kiejtés szabályait - mert annyira beszélt a semmiről 20 percen keresztül, hogy azt is elfelejtette közölni, hogy hol van a szálloda, ahova keresnek alkalmazottat.
Elkezdődött az interjúztatás. Az egyik, idősebb nővel tippelgettünk, melyik lehet ez a szálló. Úgy éreztem magam, mintha activityznék...
Behívtak engem is. Akkor kiderült, hogy mi ez, ki ez, csak azt nem értettem, miért kell úgy kezelni egy recepciós állást, egy falusi szálló esetében, mintha a NASA-hoz szegődnék... ja igen, annyira jó hogy beszélek két nyelven, és ők olyanokat kértek a hivataltól, akik angolul beszélnek, de az a helyzet, hogy igazán beszélhetnék olaszul, mert a FŐNÖK felesége olasz, és hát... szóval magyarán igazából OLASZUL TUDÓ EMBERT kerestek recepciósnak. Nettó 85 000-ért. Ennyi, ezért kár volt bejönni. Úgy tudom, az állást egy másik városból való személy kapta meg.
Azóta sokszor voltam benn a munkaügyi hivatalban. Folyamatosan félrevezettek, érdemleges munkát nem végeztek, az esetek többségében, amikor konkrét dolgot kérdeztem, nem kaptam, csak azt a választ, hogy ez nem az ő kompetenciájuk. Kérdem én: azok az emberek, akik ott ülnek a hivatalban, valamikor, valahol tanulták a munkájukat, ha mást nem, egy tanfolyamon. Nekem, mint ÜGYFÉLNEK, miért kellene olyan jogszabályokat bújnom, amit három mondatban, EMBERI nyelven neki kötelessége lenne elmondani? Aztán persze mindig elolvastam, nem okoz gondot felfogni se, nyugi, én nem csak jó vagyok néma értő olvasásból, hanem a diplomám feljogosít arra, hogy írattasak osztályokkal ilyen felmérőt... (most már sejted, kedves Olvasó, mi a szakmám). Okosabb lettem-e? Igen. Mentem vele BÁRMIRE is? Nem.
A legutóbbi "hóka-móka" - mert én már csak így hívom - alakalmával találkoztam az eddigi legértelmesebb munkaügyissel - természetesen, nem az enyémmel.
Felkészültem, a kérdéseimre vonatkozó jogszabályokat is átbújtam, mert hát nehogy elintézzen már annyival, hogy nézzek utána. Csak úgy őröltek a malomkerekek, láttam rajta. A dilemmám az, hogy hogyan tudok Fejér megyéhez tartozni. Ott szeretnék végleg letelepedni, a magánéletem is odaköt. Én meg még az ország keleti felében vagyok regisztrálva. Megpróbált félrevezetni Ő is. Csakhogy én felkészültem. Majd amikor nem tudott mit kezdeni velem, akkor minden áron rá akart beszélni a KÖZMUNKA-programra. Na már most. Nekem nem jár semmi, már mint pénz, SEGÉLY - hogy nevezzük nevén a gyereket, - maximum egy nagy pofon, hogy jár a szám. A főiskola mellett dolgoztam, csak hát annyira nem ért rá a szálló- és étterem könyvelője, hogy elfelejtette elkönyvelni a munkámat. Upsz! Feketemunka. Meg a mutyizás, az nagyon megy. Nem ez a lényeg, csak nem fogta fel a munkaügyis a magyarázatomban: ha én most beszállok a közmunkaprogramba, akkor magyarán szólva bérletet vált rám a helyi önkormányzat, és mehetek akár utcát is söpörni. A célom meg nekem mi is? Fejér megyében élni, dolgozni. Csak az első mondatomat felejtette el a tisztelt Ügyintéző. De lehet meg se hallotta. Szegény!!!
Mennem kell a jövő héten, pecsételésre, mert hát az a legfontosabb: be legyen pecsételve ide is, oda is, hogy megjelentem. Semmire nem mentem vele, de nyomdázni még mindig jobb, mint érdemi munkát végezni. Eltelt egy év. Egy év alatt, úgy, hogy nem ragaszkodtam diplomás álláshirdetésekhez, egy, azt az egy állásajánlatot kaptam, az is kamu volt. Kérdem én: Mit csinálnak a tisztelt hivatalban? Pénzt ugyebár nem kapok, mielőtt félreértené valaki, nulla forintot juttat nekem az állam.
Ez a helyi hivatal volt, a HIVATALOS ÁLLAMI SZERV. Lesz még ennél ilyenebb is! De gondoltam, az elejétől indulok a történetnek.
